A haiku

Európa a 19. század második felében kezdte ténylegesen megismerni Japán művészetét, elsősorban a festészetét.
Van Gogh és kortársai lelkesedése a fekete tusrajzok és a színes fametszetek iránt az újonnan felfedezett távol-keleti országra irányította a figyelmet. A nyelvi korlátok és nehézségek leküzdése után az 1900-as években megjelentek a nyugati nyelvekre fordított első haiku-kötetek és irodalmi szenzációként ünnepelték az "impresszionista epigrammákat". Azóta fordítói kötetek százai láttak napvilágot, de felmerül a kérdés, hogy a japán verselés egyes - nyugati - költői és műfordítói mennyire értik és követik a haiku poétikai hagyományait.
A haiku irodalomtörténeti előzményei hosszú évszázadokra nyúlnak vissza. Tudvalevő, hogy Japán igen sokat merített a kínai kultúrából, de tévedés lenne azt gondolni, hogy pusztán szolgaian másolt. Kína hatását soha nem lehetett figyelmen kívül hagyni, de amit Japán átvett, azt mindig "japanizálta", vagyis
a maga sajátosságainak megfelelően átalakította. Nem mentes a kínai költészeti hatástól a japán népdalokból kisarjadó tanka (vagy vaka) versforma, amely a 7. században alakult ki, és igen gyorsan népszerű lett. A tanka ötsoros vers, szótagszáma 5-7-5-7-7, más formai megkötés nincs. Az első három sor rendszerint egy természeti rajz, egy felvillantott látvány, egy élmény, pillanatnyi benyomás rögzítése, közlése. Az ezt követő két sor mintegy lezárása, "magyarázása" ennek az expozíciónak. A középkorban aztán szokássá vált költőtársaságokban, illetve baráti összejöveteleken a közös versírás.
Valaki elkezdte három sorral, a következő kiegészítette a fennmaradó két sorral, majd erre reflektált a harmadik újabb három sorral, majd a negyedik ismét két sorral folytatta és így tovább. Ebből a szokásból alakult ki a láncverselés, vagyis a renga. Idővel elhagyták a lezáró két sort és létrejött a haiku, bár ez az elnevezés csak a 19. századtól használatos, egészen addig a haikai, illetve hokku kifejezéssel jelölték. A 17. század elejére már széles körben elterjedt volt Japánban.
Látható tehát, hogy szinte ezerévnyi átalakulás után vált a haiku a japán költészet legjellemzőbb, legkedveltebb műfajává. Legnagyobb mestere Matsuo Bashó (1644-1694), aki élete nagy részét úton töltötte, akár egy vándorló szerzetes és hosszú barangolásai közben több ezer költeményt szerzett.
Művészetének legnevesebb követői: Yosa Buson (1716-1783) és Kobayashi Issa (1763-1827) voltak.

Formai és tartalmi hagyományok

Tudvalevő, hogy a haiku 17 szótag, soronként 5-7-5 szótagszámmal. De az íratlan szabályok szerint a költő nem írhat bármiről; ámbár elég nehéz is lenne ilyen röviden bemutatni bonyolult lelki rajzot, vagy heves szerelmi vágyat. Az emberi érzések és kapcsolatok megjelenítésére más irodalmi műfajokat használtak a japánok: a nó- és kabuki drámákat, valamint a monogatari-kat (történeti elbeszélés).
A haikunak nincs versmértéke, rímpárja is csak ritkán, mintegy véletlenül.
Zeneiségét, ritmusát a meghatározott szótagszámú sorok szabályos váltakozása és a vers hangulatának megfelelő magán- és mássalhangzók adják. A versforma tartalmi jellegzetessége, hogy nem leíró, nem elbeszélő, hanem "csak" tényszerűen felmutat egy természeti képet. "A mályvarózsák / a nap útját követik / Esik az eső." Való igaz, hogy ez így első hallásra prózainak hat. Ne gondoljuk azonban, hogy a haiku rövidsége rejtett értelemmel bír; pusztán ember és természet (környezet) kapcsolatának szemlélete. Hasonlóan a haikuhoz más japán művészetek is egyszerűnek tűnnek az európai szemben. Gondoljunk csak a tusfestészetre, ahol néhány ecsetvonással kész a festmény, vagy a nó színdarabra, ahol nincs mimika, mert álarcot használ a színész, és nincs gesztikuláció, a játék lassúnak, vontatottnak, szinte mozdulatlannak tetszik számunkra. Nem így a japánoknak; számukra egy festmény, egy színdarab, egy tanka vagy haiku alkalom a rácsodálkozásra, a szemlélődésre, az elmélyülésre. A távol-keleti ember mentális világszemlélete más, mint a miénk. Az európai költészet rímekkel, jambusokkal, időmértékkel él; leíró, cselekvő, és átüt rajta a költő személyisége. Ezzel szemben a haiku felvillant egy természeti állapotot, vagy egy hétköznapi történést - bármiféle minősítés nélkül. A japán poétika ezt a felmutató jelleget a sono-mama ("éppen ilyen") kifejezéssel jelöli:

Rizshántolásból
hirtelen a holdra néz
a parasztgyerek.
(M. Bashó)

Alkonyi tücsök.
Utoljára kivillan
a tóra a nap.
(K. Issa)

 Antal Barnabás
IMPRESSZIÓ 17 SZÓTAGBAN
Ezredvég, XI. évfolyam, 3-4. szám, 2001. március-április